benice in wonderland

Én azt mondtam, a seregedet pusztítom el.
Árnybíró lettem és visszatértem.
 

-Végre megmenekültünk!
Takarodjatok, ostobák.
Azt hiszitek, értetek jöttem vissza?
-Ostobák?
Egyedül vagyok, mégis megijedtetek tőlem pedig még fegyveretek is van. Az ilyen ostobákkal tényleg végezni kellene. Nem történnek csodák azokkal, akik csak a segítségre várnak.

Miért tértél vissza? Egy hozzád hasonló sosem lehet Árnybíró. De még ha az is lettél, akkor se volt semmi értelme, hisz Dzsusin már elpusztult. Ha itt és most megalázkodsz előttem és bocsánatot kérsz, akkor élve távozhatsz. Ellenben ugyanazon végzet vár, mint a szüleidet. Mit szólsz?
-Mostanában rémálmaid vannak, nemdebár? Hisz a személy, aki távozásakor
megesküdött rá, hogy megöl talán forral ellened valamit. A tetteid miatt a félelmed nem enyészett. És ezért keresel most testőrt. De ne aggódj. A bolond, aki hitt a csodákban...
már nincs többé.
Te-te meg ki vagy? Mi-mit csináltok?! Öljétek meg!
-Ide hallgassatok! A mostani eset puszta véletlen. Nehogy azt higgyétek, hogy megismétlődhet! Egy Árnybíró áll előttetek! Ha az ország el is pusztult, van még ami hátramaradt belőle. Aljas emberek, kik rémtetteket követnek el. Ezek itt a Fantom Katonák, kik csak azért léteznek, hogy a ti fajtátok megbüntessék!
Ez... Dzsusin fantomserege!
-Végezzetek minddel.

Ez az Árnybíró! Az Árnybíró eljött!
-Elhallgassatok! Mi nem érthető abban, hogy véletlen volt? Már mondtam hogy azokkal nem történik csoda, akik csak a segítségre várnak. Azoknak, akik maguktól képtelen bármire ideje eltűnniük! Különben végzek veletek is!
 

"Úgy érzem, hogy a fájdalom nyújtja azt az érzést, hogy élsz."

többé nincs szükségem se kedvességre, se együttérzésre

"Egy csintalan kis fakopáncs...
Egész nap lyukakat váj rombolva az erdőt a kis pusztító.
A dühös vén erdőisten mérgezett késsé változtatta csőrödet.
Szegény kis fakopáncs, fészekodúd mind tönkrement.
Étkedben is méreg vagyon.
Érintsd meg barátaid, s mind lábad előtt hullnak el.
Ó, szomorú kis fakopáncs.
Mérgező könnyeid ragyogva hullnak orcádról."

Ismerem ezt a dalt...
-Persze, hisz anyukád találta ki.
Nosztalgikus hallgatni, de kérlek, mégse énekeld! Ő... Az a vörös ember is ezt énekelte.
-Rendben van.
De ő honnan ismerhette?
 

Nehéz megváltoztatni mások érzéseit, mert nem számít milyenek természetük mélyen a szívükbe ivódott. Úgy vélem, a haraggal a legnehezebb mit kezdeni. Sokan mondják, hogy a harag elhalványul idővel, de ez közel sem jelenti azt, hogy el is tűnik. Ott marad továbbra is, legfeljebb csak nem látni és amint a legapróbb lehetősége adódik, újra a felszínre tör. Akkor hát figyelembe véve a harag állhatatosságát, mit tennél, ha nem tudnál megszabadulni tőle?
Az egyetlen megoldás, hogy fölülírod azt egy éppolyan erős érzelemmel. A haraggal azonos erejű érzelem...
Igen, a szeretet és a bizalom vetekednek csak vele.

Igen. Meglehet, hogy az idő az, ami meghatározza az embert, nem igaz?
Világos. Hosszabb idő elteltével az emberek sok mindent megtapasztalnak, másokkal találkoznak és ezáltal a személyiségük is formát ölt. De úgy vélem, ez még nem minden.
Hisz...
Látjátok?
Az emberek változnak. Ez igaz. De valójában vannak olyan részek amik képesek rá és olyanok, amik nem. Az alapvető rész megváltoztathatatlan. De mi van, ha mégis megváltozik? A személy ugyanaz a személy marad utána is?
Nem, fontosabb kérdés, hogy lehetséges-e, hogy az alapvető rész megváltozzon?

 

Mit gondoltok, mi tesz emberré egy embert? Most nem húsról vagy vérről beszélek. Általában a külső az, mellyel törődünk, most viszont inkább arra ami "belül" van. Hívhatnánk mondjuk "természetnek". Úgy vélem, mindenki vagy ezzel születik vagy nevelése által kapja meg azt. Az emberek ezzel születnek, vagy idővel válnak valamilyenné?
A válasz...
 

Szól róluk egy szomorú történet.
,,Volt egyszer egy pillangó. Egy nap beleszeretett egy másik, gyönyörű lepkébe. De a pillangó, akit szeretett, folyton ugyanazon a virágon pihent, szinte mozdulatlanul. Mégis tovább udvarolt neki, elvesztegetve élete minden egyes napját és éjjelét. Majd mikor elérkezett élete végéhez és lassan a földre hullt, a szél feltámadt...és meglengette a virágot, mely annyira hasonlított egy pillangóhoz, mégsem volt az."
 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, aki kérdőre vonta a  királynőjét.

-Folyton ilyen szomorúan tekintesz le a világra. Meddig leszel még ilyen bánatos?

A királynő erre azt felelte, "Ha megígéred, hogy teljesíted a kívánságomat, akkor ígérem, többé nem leszek szomorú. Ha viszont megszeged szavad, a csontjaid felett ülök majd lakomát."

Miért?
-Visszajöttél értem.Boldog vagyok... Valahogy a mellkasod nosztalgikus illatot áraszt.
A festékek szagát, művészeteket tanulok.
-Vagy úgy? Akkor egy nap majd művész lesz belőled.
Nem hiszem, nincs tehetségem. Békésen érzem magam.
-Én is...Elegem van ebből a világból. Látszik, milyen ártatlan vagy. Habár meg tudom érteni. Úgy gondolod, hogy valami rothadt ebben a világban. Úgy gondolod, hogy az életmódod furcsa.
A nők miért használnak mindig nagy szavakat a világ megmagyarázására? Miért nem tudják elfogadni a valóságot?
-Mi a baj?
Semmi. -Abban a pillanatban meg akartam őt ölni.-

Megszégyenültem.
-Mitől?
Attól, hogy élek.
-Én is. Annyira fáradt vagyok.
Haljunk meg együtt.
-Haljunk meg együtt.

-Már kezdek álmosodni. Lökj meg.Ha újjászületnék...bárcsak emberhez méltóbb életem lehetne. Igen.Hamarosan követsz, ugye?
 

Amit a Háború elkezd, azt a Halál fejezni be, a Viszály élvezi és az Éhínség felemészti.

Olyan dolgok is történnek az életben, amelyeket elborít a hallgatás. Olyan mély ez a hallgatás, hogy többé senki sem meri megtörni. Senki sem. Még saját magának sem.
Még a tulajdon koponyájában sem mer elsuttogni egyetlen kurva szót sem. Mert mindig minden kifakul, esik össze. Egyre mélyebbre süpped, évről évre. De azután hirtelen minden napvilágra bukkan. Csak úgy, egyik napról a másikra. Bármennyi idő telt is el azóta,
egyszer valaki felkavarja az állóvizet. Bármit is teszel, bármit is gondolsz erről,
egy dologban biztos lehetsz: te mindig rácseszel.
Ma, holnap, a jövő héten, a jövő évben, akár az idők legvégén.
Baszhatod.