Az elmúlt este volt egy „egyszer volt hol nem volt...” álmom. Régen volt ilyen meseszerű, régen volt hogy nem akartam felkelni.
Az álmomat eléggé befolyásolta a mostanában eltel időszak, a jelen fontos embere, napok történése, a felhőtlen vidámság, az azt követő hiányérzet, a várakozás, a fájdalom, a zene, a szín, egy fix név, egy bizonytalanabb szám, egy séta...
Képzeld el azt hogy csomó mindent mondanál, úgy érzed hogy nem nagyon számít semmi se, nem kell félni, őszintén tudsz elmondani dolgokat. Ez a fene nagy szabadság aztán megnehezíti a dolgot, mert nem akarnak jönni a szavak szépen sorba, csakis kusza nagy káoszba. Mondhatni kiforratlannak tűnik így az ember.
Kezd jól alakulni az életem, lelki síkon. Újra érzem a mélységet és a magasságot. Jó sok idő telt el, de úgy érzem megint összetörhető állapotba kerültem. Kicsit talán megint felnőttem.
Szóval akkor nézzük a mesét is, ahol a hintó egy szürke kisautó tele vidámsággal. Bevallom majdnem olyan volt mintha tűzben lobogó táltosok húzták volna. Ezzel a hintóval ment fel a király legkisebb lánya, meg egy fiúcska, egy dombra. Ami valamiért átköltözött Törökbálintra és kanyargós volt nagyon. A lényeg hogy ez a hely titkos volt, kevesen tudtak róla. A két szereplő úgy érezhette ez egy kisebbfajta menedék... főleg hogy a király legkisebb lányának a tornya elég közel volt hozzá. Telt múlt az idő míg nem véget ért a nap. A metálszürke táltosparipa meg eltűnt, így a egyszerű fiúcskának komoly dolga akadt a hazajutással. Persze megvárta míg a király legkisebb lánya felér a toronyba, majd útnak eredt.
Kenyérmorzsa amit elmos az eső, felcsipegetnek a madarak, vagy a damil? Az utóbbiba elég könnyen belegabalyodik az ember, onnan meg nem sok kell ahhoz hogy valaki másba is belegabalyodjon...
