Te voltál az éjszaka, aki édes ölelésével elaltatott.
Te voltál a hajnal, aki gyönyörű pillantásával feltámasztott.
Igaz ez még csak álom volt, az este ennél sötétebb volt, a reggel meg hidegebb.
Amikor egyedül vagyok a tömegbe, mindig azon gondolkozom... túlságosan is sok a déjá vu érzés Vele kapcsolatban.
Még mindig félek az Óceántól, hatalmas, erős, csábító, telis-tele kincsekkel, amik egyre mélyebben vannak elrejtve.
Félek hogy a hullámok majd kivetnek, mert a Tenger...mert a Tengert...
még le írni is nehezemre esik, igazából nem is tudom jól megfogalmazni.
Talán úgy tudnám leírni ezt az érzést, hogy el kell magunkat képzelni egy hatalmas Óceán kellős közepén, amit kapaszkodunk egy hordóba.
Távolból látni a Napot és a Holdat egyszerre, a felhők spirálisan hömpölyögnek, néhol egy nagyobb hullám is érződik.
Szárazföld sehol, nem létezik, csak ez a világ. Minden megvan persze a túléléshez a Vele-éléshez.
Úgy érzem ebben a sakkjátékban én csak egy kis gyalog vagyok.
