Elsöpröm a hitet, kivégzem a reményt, megölöm az Istent, eltiprom a Gonoszt.
Jót csak akkor lehet tenni
ha azt hagyják, rosszat akármikor. Ez elszomorít engem, az viszont vigasztal hogy
annyira mélyen vagyok hogy ha még egy picit lejjebb esek, akkor már fent leszek...
körbeértem egy ciklust. Most lentről zuhanok felfelé, csak most nem fog várni a tenger
lágy ölelése. Most nem vár majd semmi se csak a magányos ég, a hideg szellő.
Vajon miért történik mindig ez? Nem hiszem hogy ennyit tudnék hibázni.
Egyedül a világ peremén, egyedül a szemem sarkán.
