Kiégetett hosszú napok, érzelmileg és értelmileg sekélyes semmit mondó kémiai mámor.
Valami ilyesmi lehetett a múlt, megfáradtam az önpusztításba. Most pihenünk és reménykedünk, abban hogy elszakadjak innét. Kell a változás, nem az apró hanem a radikális, szélsőséges.
Nem tudok kispályázni, elhagytam a teremfocit... ha csinálok valamit, az sose átlagos.
Túlzásokba esek, de állt mindig fel is kelek. Furcsa lenne ha valóban 600 kilométerre kellene
egyedül élnem. Bevallom de hiányoznátok, persze mondani nem fogom.
Én már most indulnék, csak előtte még elbúcsúznék azoktól akiktől kellene...
Még egyszer megkeresnélek Téged is, és belemélyednék a szép szemedbe, hogy emlékezzek meseszép színedre és nevedre.
