Meghaltam.
-Eléggé. Ne aggódj annyira, hát nem ezt akartad? A te saját poklod. Saját magad hoztad létre, önszántadból.
Én öltem meg. Megöltem és a pokolban vagyok.
-Csalódott vagy, hogy nem látsz tüzet, meg köveket? Csak egy sivár helyet, aminek se eleje, se vége.
Én nem akartam...
-Elég a könnyekből, rászolgált arra, ami történni fog vele. Elárult téged. És magával vitte a gyerekedet.
Nem érdemelte ezt meg. Annyi jót tett már! Te is láthattad.
-Te ezt elviseled? A gondolatain egy másik férfival osztozol. Aki gondoskodik róla. Szereti őt.
Most hol van?
-Ő a holtak tápláléka. A könnyeid és a fájdalmad...csupán a bosszúvágyat táplálják. Mindazért, amit kénytelenek voltunk megtenni.
Azt hittem, hogy a gyerek az enyém.
-A gyerekeket nem érdekli, hogy kitől fogantak. Csak az, hogy ki gondoskodik róluk. Én is hívhatlak apámnak.
Ki vagy te?
-Én vagyok az apád, te pedig a fiam. Máshonnan származunk, de öröké itt leszünk. Mi teremtettük ezt a poklot, azok révén, akik ártottak nekünk.
Én nem ide tartozom.
-Nincs más megoldás, csak a bosszú.
Nem tartozok ide!
-Akkor hova? Az élőkhöz, akik jó szívükkel elárultak? Itt mi írjuk a szabályokat.
Többet tudok a sötétségről mint a fényről. Egész életemben ezt kutattam. Segítesz nekem bosszút állni. Én pedig örökké szolgálni foglak.
-Felejtsd el a fenti világot, apuci. Az csak további fájdalmat okoz. Ő épp itt szenvedett. Gyere! Lakomázz a fiaddal.
Bosszút akarok!
-A sötétség majd betemet. Nem leszel más, mint egy szörny, ha megteszed.
Bármit.
-Akkor legyen. Hozd vissza Őt... ha ez enyhít a lelkeden. De ne feledd...amint megtetted... már az enyém vagy.
