Azt hiszem, tudom mi az a pokol. Pokol, amikor minden áldott nap úgy ébredsz, hogy elhiszed, a mindennapos szenvedéseidnek van értelme. És valamilyen módon, ha elviseled, értékes leckékkel leszel gazdagabb. De az igazság az, hogy néha csak szenvedsz. Mindenféle értelem nélkül.
-Mi csak parasztok vagyunk a véletlen esélyek beteges játékában. Káosz.
Az én poklom...A csend. Az a fajta csend, amitől zúgni kezd a füled.
-Hálás lehetsz érte. Az enyém a viaskodások hallgatása nap mint nap. Törött tányérok. A kerekek csikorgása. Sírás. Rohadtul gyűlölöm már a sírást. Örülnék egy kis csendnek.
Vajon a pokolra jutunk?
-Nem. Eleget szenvedtünk már. Isten munkáját végezzük el. Igazságot szolgáltatunk a világnak.
Alig várom már. Sokkal jobban megbékéltem magammal, mióta először beszéltünk erről.
-Holnapra mindnyájan megbékélünk.
Majdhogynem mindennel.
